Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy jóravaló legény, bizonyos Majorkerti-Szénarakodó Bojtár Pesta, Majorkerti Sándor és Majorkerti Sándorné született Faluvégi Róza szép szál Fia. Az ifjú nősülni készült. Kiszemeltje Selyemúti Katinka, született Tejküpülő Teréz lánya, a szépséges menyecske volt.
A lakodalomba ott voltam én is, így gondoltam elmesélem, hogy mit láttam.

A pénteki napon mikor már a nap leszállni készülne, indultam haza a mezőről, ám muzsikaszó csapta meg a fülemet. Letértem az útról és egy nagy csűrbe tévedtem. Húzták a cigányok a muzsikát és járták a csárdást az asszonyok, emberek. Sokan voltak és egyre többen jöttek. Mindenki nótázott, bort ittak és pogácsát ettek, a deszkafalak között csak úgy porzott a cipők dobogása. Akkor tudtam meg, hogy másnap lakadalom lesz.

-Nosza – gondoltam – én sem maradok ki. Leültem én is a vendégek közé és szaporán kötöttem a bokrétákat. Mint az égen a csillag annyit meg kellett kötni, és mindegyikre három pántlikát kellett rakni. Csak hajnalban a munka végeztével keveredtem haza nagy kínnal bajjal.

Másnap reggel izgatottan ébredt a falu lakossága. Mindenki készült a lakodalomba: vasalták a szoknyákat, bokszolták a csizmákat, érkeztek a vásárosok, jó illatok terjengtek és a jóféle húsok is hamar bekerültek az üstökbe. Volt szarvas, birka, vaddisznó, marha meg tán sertés is.
Mikor a nap az égre hágott elkezdődött a műsor. A palántáknak a felséges Úrról, Mátyásról beszéltek, aztán meg jöttek a szép lányok, erős ifjak. Csak úgy forgott a szoknyájuk, csak úgy verték a csizma szárát. - Óh ha én is olyan fiatal lennék!

Mikor aztán a vőlegény már nagyon vágyott arra, hogy ő is a szépséges párjával mulasson úgy döntött, hogy búcsút vesz szülőitől. A vőfély elbúcsúztatta őt apjától anyjától, nagyanyjától majd a násznéppel együtt mind ahányan voltunk a selyemútra mentünk, hogy kikérjük Katinkát a mi Pistánknak.

Volt is ottan galiba, a gazdáné sírt, nem akarta a lányát adni, a gazda a másik lányt akarta odaadni, a násznagyok kötözködtek, ej-haj.
Mikor aztán bebocsátást nyertünk ott is volt búcsú. Sokkal hosszabb volt mint emitt és az idősebbek danoltak is. A gazda szíves volt, mert minket is megkínált a jóféle borával, a gazdaasszony meg süteménnyel mutatta meg, miféle asszonyság ő.

Na mikor aztán meg volt a búcsú elindult a menet a templomba. Útközben a füzéri bíró elállta az utat, leugrott a szekeréről és megkínálta a násznépet a pályinkájával. Na az asszonyoknak se kellett több, karicskába álltak és nótáztak.

Mikor a nép újra összeszedelőzködött folytattuk az utat. A mise után az ifjú pár branába ütközött. A násznagyoknak jó sokat kellett fizetniük, hogy a násznép bebocsátást nyerjen.

A sátor már állt, a vőfély verse után muzsikusok húzták a talpalávalót. Táncolt az örömanya, a vőlegény tán még a nagymama is. Nagyidáról jöttek lányok, legények akik a menyasszony rokonsága voltak, de azok úgy tudtak táncolni!

A mulatság után végre eljött a vecsera. Ropogós kenyér, ínycsiklandó húsok, pityóka, bor, sör, pályinka, volt mit enni, inni.
Az ifjú pár nászajándékba kapott egy muzsikustól valami nagyon szép és hosszú zenét. Ott aztán mindenki leülhetett és hallgathatta azokat az új, messze földről jött hangokat.

Majd aztán felvitték a menyasszonyt az emelvényre és levették róla a koszorút. Nem is vártak sokáig, elvitték őt kontyolni. Bizony bezárták a csűr ajtót, csak a fehérnép mehetett be. Ők ott bent énekeltek és táncoltak, ahogy az lenni szokott. Mikor befejezték a mulatságot, kihoztak valami nagyon csúf teremtést a csűrből, de az nem az igazi volt. A vőlegény el is hajtotta magától. Az igazi asszony elbújt. Meg is küzdöttek érte a vőfélyek.

Mikor aztán nagy nehezen megszerezték őt, megtartották a forgatást. Sokan fogatták meg az új asszonyt, még én is.
A Zsindely ekkor már javában húzta a kedvenc nótámat. Egészen hajnalig roptuk, táncoltak az örömszülők, a nagyszülők, a vendégek és az ifjú pár is, akik azóta is boldogan élnek, míg meg nem halnak.